– Tanulmányában azt írja, hogy a mesterséges intelligencia robbanásszerű fejlődése alapjaiban forgatta fel a felsőoktatás világát. Mi az a pont, ahol ez a változás már visszafordíthatatlanná vált?
– Az a pillanat volt döntő, amikor a nagy nyelvi modellek képesek lettek korrekt, koherens és szakmailag elfogadható szövegeket, kódokat, elemzéseket előállítani. Innentől nem technológiai kérdésről beszélünk, hanem pedagógiáról és felelősségről. Ha egy hallgató percek alatt megoldhat egy problémát, amelyre korábban heteket szántunk, akkor az egyetemnek nem az a dolga, hogy ezt tagadja, hanem az, hogy újradefiniálja: mit jelent ma a tudás és a tanulás.
– Sok intézmény első reflexe a tiltás volt. Miért tartja ezt zsákutcának?
– A tiltás rövid távon megnyugtató, hosszú távon viszont romboló. Egyrészt kijátszható, másrészt egyfajta rabló–pandúr viszonyt hoz létre oktató és hallgató között. Ennél sokkal nagyobb a baj: ha az egyetem nem tanítja meg az MI felelős használatát, akkor a diákjai felkészületlenül kerülnek ki a munkaerőpiacra, ahol ezek az eszközök már alapvetőek. A kérdés nem az, hogy használják-e, hanem az, hogy hogyan.
– Tanulmánya középpontjában a sanghaji Fudan Egyetem gyakorlata áll. Miért éppen Kína, és miért éppen a Fudan?
– Mert Kína ma egyszerre technológiai nagyhatalom és erősen szabályozott társadalom. A Fudan Egyetem ebben a közegben nem szélsőséges választ adott – nem tiltott és nem engedett szabadjára mindent –, hanem egy szabályozott kreativitásra épülő modellt dolgozott ki. Ez különösen izgalmas, mert megmutatja: a szigorú etikai keretek és az innováció nem egymás ellentétei.
– Mit jelent ez a gyakorlatban? Hogyan néz ki egy „MI-barát”, de mégis szabályozott egyetem?
– A Fudan egy többdimenziós ökoszisztémában gondolkodik. Egyszerre húz világos határokat – például adatvédelem, tudományos integritás, szerzői jog terén –, és közben tágra nyitja a kísérletezés tereit az oktatásmódszertanban. Nem azt kérdezi, hogy „szabad-e MI-t használni”, hanem azt: milyen tantárgyban, milyen szinten, milyen célból és milyen átláthatósággal.
– A tanulmány egyik kulcsfogalma a humán–gép szinergia. Ez mit jelent az oktatásban?
– Azt, hogy a gép nem helyettesít, hanem felszabadít. Az MI átveszi az alacsonyabb rendű kognitív terheket – keresés, rendszerezés, formázás –, így az ember a magasabb rendű gondolkodásra koncentrálhat: elemzésre, kritikai mérlegelésre, kreatív összekapcsolásokra. Ez óriási szemléletváltás. A jó egyetem nem attól jó, hogy mennyit tilt, hanem attól, hogy mire tanít meg az így felszabaduló időben és energiában.
– Ez alapjaiban érinti az értékelést is. Mit kezd ezzel az egyetem?
– Radikálisan újragondolja. Nem MI kikutatatásában hisznek – mert az megbízhatatlan –, hanem transzparenciában. A hallgatóknak nyilatkozniuk kell, milyen eszközt használtak, mire, hogyan ellenőrizték. Sőt, magát az MI-használat minőségét is értékelik: mennyire volt tudatos az eszközválasztás, mennyire volt precíz a prompt, volt-e kritikai reflexió. Ez teljesen más logika: nem lebuktatni akar, hanem tanítani és jutalmazni a felelős gondolkodást.
– Mindez mit jelent a fiatalok jövője szempontjából? Mire készít fel egy ilyen rendszer?
– Arra a világra, amelyben már élnek, csak még nem neveztük nevén. A Fudan-modell nem „MI-szakembereket” akar tömegesen képezni, hanem MI-kompetens értelmiséget. Olyan fiatalokat, akik értik az eszközök működését és korlátait, képesek együtt dolgozni velük, de nem adják fel az emberi felelősséget. Ez óriási versenyelőny – nemcsak gazdaságilag, hanem kulturálisan és erkölcsileg is.
– Mennyire ültethető át mindez a magyar felsőoktatásba? Nem túl nagy a kulturális és jogi különbség?
– A keretrendszer igenis adaptálható. Sőt, bizonyos elemei kifejezetten jól illeszkednek az európai jogi környezetbe, például az adatvédelem elsődlegessége vagy az átlátható felelősségvállalás. Ami hiányzik, az a rendszerszintű gondolkodás: nálunk sok a jó, de elszigetelt kezdeményezés. A Fudan legnagyobb tanulsága számunkra az, hogy az MI nem projekt, hanem intézményi stratégia.
– Ha egyetlen mondatban kellene megfogalmazni a tanulmány üzenetét, mi lenne az?
– Az egyetemek jövője nem azon múlik, hogy meg tudják-e akadályozni a mesterséges intelligencia használatát, hanem azon, hogy képesek-e értelmes, etikus és pedagógiailag hiteles módon együtt élni vele.
– Végén nem tudom megállni a kérdés, hogy Ön volt az Index egyik alapítója a 90-es évek végén, most, 68 évesen Kínában tanul és tanulmányoz. Ez a mostani MI-forradalom nagyobb, mint az, amikor az internet, majd a Google berobbant a könyvtárak és levéltárak helyére?
Én akkor se tudtam aludni, amikor először bekötötték a lakásomba az internetet, és mostanában is egybefolynak a nappalok és az éjszakák, nem akarok hinni a szememnek, hogy mire képes a mesterséges intelligencia. Látom, hogy sokan félnek, de velem együtt ez sok embert inspirál, és ebből jó beszélgetések alakulnak ki, nagy lehetőségek és még nagyobb tervek. Az internet nem hozta el azt a szabadságot és fejlődést, amiről a kilencvenes években álmodtunk, és talán ezért is sokan szkeptikusak az MI-vel kapcsolatban is. Én lelkes vagyok, szerintem akkora fordulatot élünk meg, mint az írás és később a nyomtatás feltalálása idején. Rajtunk áll, hogy mi lesz belőle, ez felelősséget ad, és egy hatalmas löket adrenalint.
– És ehhez most kell a kínai tudás?
Valami ilyesmi, Kínában azt tanulmanyozom, hogy hogyan használják a mesterseges intelligenciát a felsőoktatásban es a kultúrában, es mellette tovább tanulok kínaiul, az első vizsgámat már letettem.