Ahogy arról a Hello Gödön beszámoltunk, elhunyt Simonyikné Vizsy Edit. Lapunknak testvére, Udvaryné Vizsy Anita elküldte a búcsúbeszédeket. Változtatás nélkül közreadjuk az elhangzottakat.
A ravatalnál
„A szeretetnek melege van a természet hidegében – és világossága van
az élet sötétségeiben; és a szeretetnek ajkai vannak, amik mosolyognak
velünk az örömben – és lecsókolják a könnyeinket a fájdalomban.”
Búcsúzni jöttünk…Búcsúzni szerettüktől, aki viszontszerette azokat, akik elkísérték Őt most ide, utolsó útjára. Aki nem is oly rég még Önökkel együtt lehetett, nevethetett, szerethetett és ölelhetett; és igazán örülni tudott minden együtt töltött percnek…
S aki bizonyára most, ezekben a pillanatokban is inkább vigasztalna mindenkit, mosolyával biztatná Szeretteit, hogy minden rendbe jön majd, és simogató kezével letörölné a könnyeiket. A búcsú mindig fájó, de soha nem fájt annyira, mint most, ezekben a percekben, amikor tudjuk, hogy ez a búcsúzás végleges. Mégis, minden búcsúzásban ott él a remény, az újra találkozás reménye, mely még akkor is él, ha ezen szomorú és visszafordíthatatlan esemény kapcsán az ész és az értelem tudja, hogy ez lehetetlen. De a szívnek nem az.
A szeretetnek semmi sem lehetetlen.
Ha szemükkel nem is láthatják többé, szívükben akkor is ott él, szívükkel akkor is „látják” minden mosolyát, pillantását, mellyel egykor simogatta lelküket. Hisz tudjuk: „Jól csak a szívével lát az ember, ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan…” S akit a szívünkben megőrzünk, az velünk marad örökre. S ezekben a szívbéli találkozásokban a lelkünk újra összeérhet.
„Emlékezz hát szeretettel, emlékezz a múltra,
Együtt megélt szép percekre, együtt bejárt útra…
Emlékezz a szeretetre, amit kaptál tőle,
S a szívedbe az életét vésd bele örökre.”
Szakmai- és életút
1976 november 27-én született Vácon. Dunakeszin nőtt fel és élt egészen 2011-ig. A későbbiekben már a férjével és a kislányával Felsőgödön élt. Gyerekként sokszor énekelt, táncolt, szeretett szerepelni, vers- és prózamondó versenyeket nyert; színészi pályát képzelt el magának elsősorban, de mivel a szülei nem támogatták ebben, más irányt vett a tanulmányi pályája és a későbbi élete is. Rengeteget tanult. Járt a Kvassay Jenő Műszaki Szakközépiskolába, majd a Soproni Egyetemre, az Államigazgatási Főiskolára, a Szent István Egyetemre és a Fővárosi Pedagógiai Intézetbe is. Dolgozott- többek között- pedagógiai
asszisztensként, rendezvények szervezőjeként, a Fóti Művelődési Ház igazgatójaként, de egy rövid ideig vezette még a Fóti Asszonykórust is. Volt napközis nevelő, tanulószoba vezető, népművelő, napközis tábor nevelő, pedagógiai asszisztens. Művelődésszervezőként dolgozott Dunakeszin, többek között a Táncművészet Napjának újraélesztése is az ő nevéhez fűződik. A 30-as éveiben a közoktatásban találta meg a helyét és az utolsó pillanatig szívvel lélekkel csinálta a tanári pályát: „nagybetűs” tanár volt a szó legnemesebb értelmében, a régi hagyományos értékrendekkel, de abszolút a korral haladva és lazán.
„Osztani magad: – hogy így sokasodjál;
kicsikhez hajolni: – hogy így magasodjál;
hallgatni őket, hogy tudd a világot;
róluk beszélni, ha szólsz a világhoz.
Széjjel szóródni – eső a homokra –
sivatagnyi reménytelen dologra
s ha nyár se lesz tőled – s a táj se zöldebb: kutakká gyűjt a mély: – soká isznak belőled!”
A tanítás mellett táncokat koreografált a diákoknak és kollégáinak, sőt a fellépéseken maga is részt vett, ráadásul gyakorlati tantárgyakat is tanított, vezette a diákönkormányzatot, programokat szervezett és bonyolított. Nagyon kreatív és aktív volt, sok mindent kipróbált, mindig tele volt tervekkel és ötletekkel. Tehetsége volt szinte bármihez és felsorolni is nehéz lenne, mi mindent csinált még egyszerre…
„Nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam.”
Utolsó munkahelye a Gödi Németh László Általános Iskola és Alapfokú Művészeti Iskola volt, ahol tanárként dolgozott.
Az intézmény igazgatónője, Bajkó Ildikó megemlékezését idézem most: „Mélyen megrendülve értesültünk, arról, hogy Simonyikné Vizsy Edit kollégánk váratlanul elhunyt. Pótolhatatlan űrt hagyott maga után iskolánkban is. Diákönkormányzat vezető, a kibővített iskolai vezetőség tagja, a 7.c osztályfőnöke. A gyerekek is szerették és mi is őt. Meghatározó tagja volt a társadalomtudományi munkaközösségnek. Rengeteg terve, ötlete volt a jövőre nézve, sikeresen felvételizett tanár szakra, másoddiploma megszerzésére. A gyerekekkel nagyon jól megértette magát, hiszen családanyaként is empatikus, problémamegoldó volt. Igazi közösségszervező. Nagy lelkesedéssel szervezte az iskola programjait és készítette fel a tanulóit az iskolai vetélkedőkre, farsangra. A diákok bátran fordulhattak hozzá problémájukkal, kérdéseikkel. Rendkívüli élményeket biztosított tanítványai számára az osztály és DÖK kirándulásokon, farsangon és rendezvényeken. Családi-Művészeti-DÖK-ÖKO napon rengeteg
elismerést kapott a szülőktől, gyerekektől és a kollégáktól a kiváló szervező munkájáért és a programokért. Az iskolai ünnepélyek során a díszítésben is lelkesen részt vett és új ötletekkel segítette csapata munkáját, saját kreativitását is gazdagon beleadva. Nagyon büszke voltunk rá új könyve: A kék szitakötő megjelenésekor. A Kincsem mesekönyvbe írt meséje – a Legelső futam – tanulóink egyik kedvenc olvasmánya lett. Vidám természete, közösségépítő ereje végtelenül hiányozni fog. Mély együttérzéssel osztozunk a család és a testvérei fájdalmában!”
Humán beállítottságú emberként nagyon szerette az irodalmat, a történelmet. Szeretett varrni, kötni, festeni, táncolni, táncot oktatni, dekorálni, műsort vezetni és- ahogy az imént említettük- könyvet is írt, „A
kék szitakötő” címmel.
Mérhetetlenül kitartó volt a munkájában, emellett egyetlen gyermekének, Petrának szentelte minden idejét. Ő volt számára a legfontosabb.
„Az anyák a gyermekeik kezét csak egy ideig foghatják, de a szívüket mindörökké…”
Erős, szeretetteljes kapcsolat fűzte össze testvéreivel is, Anitával és Tímeával. Nagyon különleges kapcsolat volt az övék, jóban-rosszban kitartottak egymás mellett. Erős testvéri kötelék volt ez, bármi történt, soha nem engedték el egymás kezét.
„Testvérem voltál.
Láttad a vesztem is.
Meztelen arcom.
Mint én.
Elmúlni most már,
vagy elveszni – nem hagyom.
Semmilyen kincsért,
soha, semmilyen oldalon.
Se a felhőkön innen,
sem túl.”
A szűk családon kívül közel állt még hozzá egy-két igaz barát is. Örök emlék, amikor Edit, Anita és Tímea, még a szüleikkel együtt voltak Észak-Amerikában egy teljes hónapot, illetve a horvátországi néhány nap és az az olaszországi nyaralás is, amikor hárman voltak.
Elvesztése villámcsapásként érte Szeretteit…
„Az ember végül homokos,
szomorú, vizes síkra ér,
szétnéz merengve és okos
fejével biccent, nem remél.
Én is így próbálok csalás
nélkül szétnézni könnyedén.
Ezüstös fejszesuhanás
játszik a nyárfa levelén.
A semmi ágán ül szivem,
kis teste hangtalan vacog,
köréje gyűlnek szeliden
s nézik, nézik a csillagok.”
Hiánya egyszerre felfoghatatlan és feldolgozhatatlan mindannyiuk számára…S bár fájdalmasan kevés idő- mindössze 47 év adatott meg neki ebben a földi létben, Ő mégis a legtöbbet tette és a legnagyobbat adta életében, amit az ember tehet és adhat: szívből szeretett, szeretetet adott, és örök nyomot: szeretetet hagyott a neki legfontosabbak szívében.
A hatalmas veszteségre gyógyírt talán csak az a hit jelenthet, hogy lélekben mindig együtt maradnak; összeköti Szeretteivel az a végtelen szeretet, amelynek sem az idő, sem a tér nem szabhat határt.
„Az idő…
túl lassú azoknak, akik várnak,
túl gyors azoknak, akik félnek,
túl hosszú azoknak, akik gyászolnak,
túl rövid azoknak, akik örvendnek.
Ám azoknak, akik szeretnek,
az idő nem számít.”
A szeretet nem ismeri a múlt időt…
Talán, ha küldhetne még egy utolsó, „égi” üzenetet, abban bizonyára hasonlókat mondana: „Próbáljatok megnyugodni és harmóniát teremteni a lelketekben. Úgy emlékezzetek rám, amilyen voltam, mielőtt letettem a sok terhemet, amit nem bírtam tovább cipelni: életvidámnak, humorosnak, közvetlennek.”
Testvérei pedig ezekkel a szavakkal köszönnek el tőle:
„Túl hirtelen és gyors volt a lezárás…, felfoghatatlan, hogy eltávoztál,
végtelenül szeretünk. Tényleg csak hinni és bízni tudunk abban, hogy
egyszer még találkozunk.”
“Elnézem az életed, nem éled, csak kergeted,
Apró szárnyam elkopott, bárhová mész ott vagyok.
Éjjel mikor hallgatod, mit füledbe suttogok,
Azt hiszed, csak álmodod, nem látsz, de én itt vagyok,
Minden könnycsepp arcodon, egy újabb seb szárnyamon.
Csendben őrzőm lelkedet, mit tegyek, hogy észrevedd?
Tedd már le a láncaid! Hagyd szárnyalni vágyaid!
Legyünk együtt boldogok, halld már meg, hogy itt vagyok!”
Fájó szívvel, de soha el nem múló, örök szeretettel búcsúzik tőle:
- Férje: Péter, kislánya: Petra
- Testvérei: Anita és Tímea
- Unokatestvérei, a barátai, a volt és jelenlegi kollégái, az
osztálya, a közelebbi és távolabbi ismerősei - Mindenki, aki ismerte, tisztelte, becsülte, szerette őt!
Sírhelynél
Megérkeztünk az út végéhez. Hamarosan átadják őt végső nyughelyének.
„Nem ezt akartam,
Nem így akartam,
Szerettem volna még élni,
De a halál könyörtelen volt,
El kellett menni.
Ha emlegettek, köztetek leszek,
De fáj, ha látom könnyetek.
Ha rólam szóltok, mosolyogjatok,
Emlékem áldás lesz rajtatok!”
Nagyon nehéz ilyenkor vigasztaló szavakat találni, hisz a veszteség még túl friss, nagyon nehéz a szív is és csak vonszolja magát a lélek. Az elmúlással szembesülve pedig újra és újra megriad és megtorpan az ember. Ám az idő sok mindenre gyógyír, és talán az évek múlásával szeretetteljes emlékké szelídítheti majd a most még sajgó hiányérzetet. Úgy gondolom, hogy ő is azt szeretné, ha idővel felül tudnának
emelkedni a szomorúságon, és a mély gyász helyett az ő élet- és családszeretetét, a derűjét, a mosolyát vinnék tovább. Talán azt kérné, hogy szeressék egymást ezentúl helyette is. Már nem lehet szerettei mellett, mégis velük marad örökre. Ott lesz minden szeretetteljes ölelésükben és pillantásukban, ott lesz minden örömteli emlékükben és ott, legbelül…a szívükben.
Végezetül és vigasztalásul fogadják az alábbi gondolatot:
“Feledd a múltat, ha látod a fényt, szabadon érzed a nap melegét.
Az égig érő falakon át, nevet az Angyalok városa rád.”
Bár teste elfáradt, lelke és lénye tovább él az önök emlékezetében és
szívében!
„Volt emberek.
Ha nincsenek is, vannak még. Csodák.
Nem téve semmit, nem akarva semmit, hatnak tovább.”